Szombaton reggel 7-kor indultunk Nagyenyedre az Erdélyi Kárpátok Egyesülettel. Mint kiderült, csak idősek jöttek az útra, magasan én voltam a legfiatalabb:) Nagyon vicces volt, mert én voltam Az unoka:) Mindenki sütivel tömött, én meg segítettem cserébe a fényképezőgépek használatában:D Voltak Monty Phyton filmekbe illő jelenetek, sokat nevettem magamban:) A csoportvezető minden látnivaló előtt előadást tartott a buszon, és mindig volt valaki, aki beleszólt. Pl. Az adott helység nevét mindig magyarul, románul és németül is elmondták. A háttérből: -Francia neve nincs? (nem tudom visszaadni a hangsúlyt)- Nincs. -Milye nincs? :D És sok hasonló párbeszéd volt. Meg amin még sokat nevettem, azok a megnevezések, pl. a kutyás Erzsi és az énekes Ibi:) Jó sokat meséltek az öregek, és ugye a tipikus, hogy egyre csak fogyunk, minden romlik, ezek a mai fiatalok, a mocskos románok. De igazából nem volt zavaró ez, inkább szomorú, és igazuk is van sok mindenben, tudom. Tényleg rossz azt látni, hogy egy-egy faluban már csak három magyar él, pedig nem olyan rég még tiszta magyar falu volt szinte. De erről majd később írok. Próbálok sorban haladni.

Az első állomásunk Marosújvár. Ide azért néztünk be, mert tavaly beomlott a faluban a sóbánya, és egy Plus szupermárket eltűnt, a helyét a Maros tölti most be. A mellettem ülő nagy poénja: most már nem Plus van itt, hanem Mínusz:) És egyéb reakciók: nem baj, úgy is van elég bevásárló központ:D Mesélték, hogy amikor beomlott a Plus, akkor cigányok halászták ki itt a konzerveket, meg az egyéb árukat:)

A következő állomásunk Nagyenyed, a Kollégium, amely arról híres, hogy rengeteg magyar nagy ember tanult vagy tanított itt, és ugye itt játszódik Jókai A nagyenyedi két fűzfa című műve is. 9-kor nyitott a Természetrajzi Múzeum (mi ott voltunk pont 9-re), amely a legrégebbi múzeum Erdélyben és nagyon érdemes megnézni. Elég félelmetes szerintem, tele van kitömött állatokkal a világ minden tájáról. Pl. egy krokodil is tanyázik itt, ez akkor került ide, amikor kb. 200 éve egy itteni vándorcirkuszt elöntött a Maros. Ami nagyon durva, azok a konzervált embriók öthetestől öthónapos korig, és vannak torzszülöttek is. Megvannak fényképen, aki kíváncsi, annak elküldöm, de nagyon beteg.

A kollégiumból indult útra Kőrösi Csoma Sándor is, és van még egy világutazójuk, Fenichel Sámuel. Ő Új-Guineából küldött haza kitömött állatokat és lepkéket. Itt halt meg fiatalon, és később innen Nagyenyedről, az egykori házától vittek földet a sírjára, Új-Guineába. Amúgy az EKE is hozott koszorúkat, Nagyenyeden Bethlen Gábor szobrához tették le. Talán nagyobb hangsúlyt fektetnek itt a megemlékezésre, hiszen Erdélyben jobban felértékelődik a hagyományok átadása, a magyar nevek, utcanevek megőrzése.

A kollégiumban még az iskolatörténeti múzeumot néztük meg, ahol egy hónapja pont szekszárdi I. Béla gimisek jártak. (csak egy érdekes adat:)) Itt bemutatták az iskola történetét, az EKE hozott könyveket a gyerekeknek. Működik az iskolában egy ún. keresztszülő program, amelynek keretében csángó gyerekeket fogadnak be, hogy tudjanak magyarul tanulni. Azt hiszem, mi nem is tudjuk felfogni, mennyire nehéz lehet itt fenntartani a kultúrát, a nyelvet.

Még a könyvtárat néztük meg, ahol rengeteg ritkaság van. A könyvtáros bácsi mesélte, hogy a nehéz időkben ő bújtatta az eredeti kéziratokat (pl. Bethlen Gábor adománylevelét), és a könyvritkaságokat.

A következő állomásunk Boroskrakkó. (Még Nagyenyed előtt megálltunk az alsóorbói romoknál, de ezt ma már csak wc-nek használják kb. az autósok.) Boroskrakkóban a következő 17. századi templom áll:

A faluban egy magyar lakik, Magda néni, akitől a kulcsot el lehet kérni. Hozzá évente háromszor jön ki a lelkész istentiszteletet tartani:)

A következő állomás Magyarigen, ahol 13 magyar él. Itt a "protestáns barokk" stílusú templomot néztük meg, és a helyi lelkész tartott nekünk történelemórát. Elmesélte, hogy tűntek el a magyarok innen, beszélt a román történelemhamisításról (Horea felkelés, Avram Iancu, magyar mészárlások), ismét jó élményekkel töltődtem fel:) Nagyon nehéz lehet neki. Amikor idekerült, akkor csak 3 hívő élt a faluban, nekik tartott istentiszteletet, most ugye 13-an vannak. Templomokat újítanak fel, és próbálják összefogni a szórványmagyarságot. Azt hiszem, sokat jelent ezeknek a falvaknak, ha meglátogatják őket. Nagyenyeden is olyan szívesen fogadtak minket, végig előadásokat tartottak nekünk (a könyvtárban el is aludt az egyik útitársam:)), jól esik nekik, ha meghallgatják őket.

Ezután Gyulafehérvárra mentünk, de ezt a következő bejegyzésben írom le.